rock.lap.hu / Koncertbeszámolók (Archív)

Törvényszerűen eljut minden zenekar oda, hogy már nem tud (vagy akar) új albumot kiadni, de koncertezni viszont muszáj, mert a rajongók, szponzorok és a lemezcégek is elvárják tőlük. Így történt a Rammstein-nel is, akik a Made in Germany 1995-2011 nevű Best of válogatással jöttek el hozzánk.

Prince után két nappal a Judas Priest is két és fél órás koncerten lépett fel a Szigeten. Méghozzá könnyen lehet, hogy utoljára Magyarországon. Felért-e saját emlékművéhez a heavy metal egyik legnagyobbja, illetve van-e férfiasabb férfi Rob Halfordnál a világon?

Budapest – Tegye fel, aztán pedig össze a két kezét, aki hallotta Rob Halfordot sikítani a csütörtöki, két és fél órás koncerten a Szigeten. Hihetetlen volt.

Sting minden bizonnyal unja azokat a dalokat, amelyeket harminc éve játszik. Hogy ő is élvezze a koncerteket, ne csak a közönség, lenyomott egy komplett szimfonikus zenekart a torkunkon. És mi élveztük.

Az Iron Maiden szombat esti szigetes koncertje valószínűleg nem a pozitív hangon emlegetett események sorát fogja erősíteni. Sajnos. A zenekar igyekezett, az idő jó volt, a közönség szép számban eljött, de nem elégült ki elvárható mértékben.

Tizenegy éves kihagyást követően tért vissza Budapestre a Metallica és adott közel telt ház előtt egy olyan koncertet a Puskás Ferenc stadionban, amiből kiderült, miért őket tartják a világ egyik legolajozottabban működő szórakoztatóipari gépezetének. A baj csak az, hogy a szakmunkában gyártott koncertek semmit sem érnek.

Tizenegy évet kellett várni az újabb hazai koncertre. Az együttes kora este érkezett Ferihegyre, a buli után James Hetfield és bandája már indult is haza.

Öt év után lépett fel nálunk ismét a Rammstein, az Aréna népes és hálás közönsége előtt. Ordító lángoszlopokkal, gumicsónakkal és égő kaszkadőrrel próbálta bizonyítani, hogy a maga nemében egyedülálló. Sikerüt neki, végül pedig a rajongó is megkapta, aki másfél órán keresztül követelte éles szóval az Ich Will című számot. A koncert előtt Richard Z. Kruspe alapító taggal, gitárossal (az első képen) beszélgettünk dolgokról, pl. az emberiség jövőjéről, aztán megnéztük.

A zenekar szeptember 10-én a Los Angeles-i Wiltern Színházban zárta le Wave Goodbye című búcsúturnéját. „Ennyi volt. Nem turnézunk többé Nine Inch Nails néven, de mindnyájan zenélni fogunk továbbra is." - mondta végszóként Trent Reznor. A zenekar különleges vendégeket is színpadra invitált - többek közt a new wave-legendát Gary Numant, a Jane's Addiction gitárosát, Dave Navarrót és a zenekar egykori kültag-zongoristáját, Mike Garsont.

U.D.O.-koncert Székesfehérváron: időutazás a Für Elise dallamára (a gitárnál Stefan Kaufmann). Aki már látta őket élőben, az tudja, hogy mit hagyott ki. Aki nem, annak elmeséljük.

Los Angelesben lépett fel legutoljára a Nine Inch Nails. Gary Numan és Dave Navarro is a színpadra lépett a zenekar turnéjának utolsó állomásán. A zenekar három órás koncertet adott a Wiltern Színházban 10-én; ezzel Wave Goodbye nevű turnéjük utolsó állomásához érkeztek. „Ennyi volt”, mondta Trent Reznor a színpadon, majd hozzátette:„ Nem folytatjuk tovább mint Nine Inch Nails. De mindannyian zenélni fogunk továbbra is.” A koncerten számos vendégzenész is fellépett, így a zongorista Mike Garson, aki korábban David Bowie-val is együtt dolgozott, majd később a zenekar The Fragile című munkáján működött közre. Numan három dal erejéig volt a színpadon, majd Navarro eljátszotta a Piggy (Nothing Can Stop Me Now!) című dalt - adta hírül a Rolling Stone magazin. A ráadásban végezetül a Nine Inch Nails eljátszotta a Joy Division Dead Souls című dalát is.

A Nine Inch Nails jubileumi és egyben búcsúturnéja keretében látogat el másodszor hazánkba. (Az első fellépésre 2007 nyarán a Sziget nagyszínpadán került sor.) Mivel Trent Reznor nem akar kiöregedett rocksztárrá válni, és csupán pénzért haknizni a deszkákon, bejelentette, hogy az idén 20 éves zenekarát a turné után feloszlatja. Az Ohio államban alapított bandának amúgy eddig is gyakorlatilag két alteregója létezett. Egyrészről egy stúdió NIN, ami egy személyben Reznort jelenti. Ugyanis mind a zenét, mind a szövegeket ő írja, és a lemezfelvételek során általában ő is játszik fel minden hangszert. Illetve egy koncertező NIN, amelynek a felállása turnéról-turnéra változik.

Július elsején fergeteges koncertet adott az Arénában az amerikai Dream Theater gárdája. James LaBrie-val, az aznap kiváló formát mutató énekessel még a koncert előtt nyílt lehetőségem csevegni. Üdvözöllek újra Magyarországon, hogy tetszik az Aréna? Nem semmi, hogy ezúttal itt lesz a buli...? - Igazán király, örülünk neki, hogy van egy kis változás, és nem ott játszunk, ahol eddig mindig! Szóval tényleg felvillanyoz, az új helyszín. Jó kis buli lesz!

Sokezren bosszankodtak az elmúlt hónapokban az AC/DC budapesti koncertje miatt, és miután lezajlott a nagy esemény, sajnos csakis további sót lehet dörgölni azok sebeibe, akiknek nem volt szerencséjük, és lemaradtak az ausztrál ötösről: Angus Young és társai az Arénában a szórakoztatás magasiskoláját mutatták be. Magyarországon simán benne van a pakliban, hogy a koncertlátogató a drágább A-kategóriás állójeggyel is ugyanonnan szemlélődhet majd a küzdőtéren, mint az olcsóbbat megvásárlók, ezúttal azonban nem így történt: a szélesebbre vett küzdőtér egyharmadát leválasztották, így az első blokkba tényleg csak az juthatott be, akinek oda szólt a belépője. A sold out egyébként nem kifejezés arra a tömegre, ami összegyűlt ezen az estén, az Aréna vélhetően nézőszámrekordot hozott, és mivel a megjelentek közül több százan döntöttek úgy, hogy Angus-féle vörösen villogó ördögszarvakkal fokozzák még tovább a hangulatot, a nézősereg egy jelentős hányada karácsonyfadíszként villódzott a félhomályban. Az AC/DC előtt játszani egyszerre hálás és hálátlan szerep: hálás, mert minden este tízezreknek lehet bemutatkozni, és hálátlan, mert a tízezrek nagyrészét alapvetően nem nagyon érdekli más, csak a főattrakció, Angus Youngék mellett nem igazán lehet labdába rúgni. A brit The Answer fazonra olyan, hogy a White Stripes-féle korszerű köntösbe öltöztetett rock’n’rollért rajongó 17 évesnek sem kell kínosan feszengenie a haverok előtt, ha hallgatja őket, de a zene stílusa összességében semmiben sem különbözik a 35-40 évvel ezelőtti nagyokétól: szimpla jammelős blues rock Free, Rolling Stones, Led Zeppelin és (naná) AC/DC sémákból, ami kiválóan megfelel arra, hogy hangulatot csináljon élőben, saját jogon azonban soha az életben nem fognak ekkora helyeken játszani.

Koncertet másfél évtizede nem előzött meg akkora felhajtás kis hazánkban, mint a rockveterán AC/DC tegnap esti Arénás koncertjét. A jegyek 26 óra alatt keltek el még októberben, így a jegyüzérek jókat kaszáltak a koncert előtt. Azt ugyan nem értem, hogy ha anno, tíz perccel a jegyirodák nyitása után állóhelyi jegyhez jutottam, az miért nem a színpad elé szól, de ezen a csalódáson viszonylag hamar túltettem magam. A rajongók hosszú tömött sorokban érkeztek már hét órakor, sokan nem átallottak villogó AC/DC feliratú ördögszarvat húzni a fejükre a hecc kedvéért. Az Aréna az ír The Answer félórás bemelegítésére gyakorlatilag már megtelt. A négytagú banda élőben egész jól nyomta a 70-es évek füstjével erősen átitatott muzsikáját.

Nem emlékszem mikor voltam olyan koncerten, amelynek nem volt kint egyetlen plakátja sem az utcákon, amelynek nem volt gyakorlatilag semmilyen reklámja, mégis teltházas volt. Vajon mi mozgatja az embereket, miért rajonganak ezért a zenéért? 17 album után sem a stílus, sem a zene nem változott. A szövegvilág nem világmegváltó. De ezt a mocskos R&R-t nem tudja más így játszani… Egyszerűen élvezetes, a hallgató minden végtagja mozgásnak indul. Szorongatom a közel 17000 Ft –os jegyet, és azon gondolkodom, miért vettem meg gondolkodás, mérlegelés nélkül? Az 1970-es évek közepétől nyomják a rockot, ugyanazzal a lendülettel, ugyanolyan minőségben, hangzással. Más zenészek vagyonokat költenek és hónapokat töltenek új és új hangzás kifejlesztésére. Lemezről-lemezre próbálnak megújulni, majd megjelenik a következő AC/DC album és mindenki mást lemosnak a listákról. Biztos pont az életemben ez a zenekar. Gyakorlatilag mindegy melyik album pörög a lejátszóban (persze vannak kedvenceim), a fejem ritmusra mozog. Dögös ütemhalmaz, fülsüketítő ének, fanyar humorú, könnyen megjegyezhető szövegek, ellenállásnak helye nincs, jönnek a magával ragadó riffek.